Önéletrajz
Kezdjük a hivatalos résszel: Füredi Zoltán vagyok, Pécsett élek, számítástechnikusként dolgozom. 1983-ban születtem, édesapám és édesanyám első gyermekeként, majd 5 évvel később megérkezett az öcsém, így összeállt családunk. Stb, stb, stb...
Az autók iránti szeretetem fogalmam nincs, mikortól indult (fiúgyermek lévén - általában - az autók lesznek közkedveltek), viszont megszületésemtől kezdve plusz négy kerékkel több volt a közelemben, apukám ugyanis gyermekkorától kerekesszékes.
Van egy családi sztorink, amikor a 2 éves Zolikát megkérdezték a szülei, hogy a tipikus NSZK-s bevásárlótúra alkalmával mit szeretne kapni, én pedig rávágtam: GOKARTOT! Hogy ez miből fakadt, nem tudom, lehet már akkor a járművek iránti rajongásomból, vagy csak szerettem volna apummal együtt gurulni, ki tudja.
Mint utóbb kiderült, Frankfurt-ban nem kaptak sehol rendes gokartot, így hazaérve egy közeli játékboltban vették meg nekem az utolsót, aminek én borzasztóan örültem: gumikerekei voltak, F1 jellegű kormánnyal, csővázas felépítéssel, műanyag első idommal, kényelmes műbőr üléssel, kézifékkel. Emlékszem, ahogy a játszótéren száguldoztam vele, már ott megtapasztaltam a tapadás hiányát a homokozó melletti kihordásokon, és gyerek fejjel, de törekedtem a minél jobb kanyarbevételekre, kanyarcsúcspontokra.
Később még tuningoltam is: egy kiszuperált ajtózárat ragasztottam fel szigetelő szalaggal a csővázra, ami onnantól kezdve a gyújtáskapcsolót szimbolizálta, és minden esetben a zárba a kulcsot bedugva, majd elfordítva indult a menet.
Ha kisgyerekként feltették nekem a kérdést, hogy "mi szeretnél lenni, ha nagy leszel", az első válaszom az volt, hogy "vonat", majd később ezt módosítottam "autóversenyzőre".
Kinőve a gokartot, jött a bicajozás (amiről szintén tudnék mesélni, mikor pl. a barátommal "halált megvető bátorsággal", egy szál magunkban, a Mecsek meredek lejtőin 70 km/h-val száguldoztunk lefele közúton, buszokat és autókat előzgetve), de a négy kerék továbbra is inkább vonzott, mint a kettő.
Ismerkedés a virtuális világgal
Ha jól emlékszem, óvodás lehettem, mikor a szüleim egy játékteremben kezdtek el dolgozni, ahol időnként én is megjelentem: rémlik egy olyan jelenet, amikor egy kormánnyal játszható gép előtt állok egy széken (mert a képernyőig még nem értem fel), egy téglával ki lett támasztva a gázpedál, én pedig olyan szinten kanyarogtam már akkor is, hogy a nagyobb fiúk-lányok a csodájára jártak a mutatványomnak (mögöttem összegyűltek, és hüledezve figyeltek).
Ezt követően, közeledve a 90-es évekhez, nemigen voltam videojáték közelében, így a cimboráimmal lent játszottunk a játszótéren, matchbox-oztunk, fociztunk, bicajoztunk, bunkert csináltunk stb.
Majd jött a rendszerváltás, amikor a szemben lévő háztömb aljában megnyílt egy Nintendo Klub, ahova elkezdtünk rendszeresen járni. Igen ám, de milyen jó lenne, ha otthon is lenne egy ilyen, és lehetne vele folyamatosan játszani: az első TV-re köthető, Atari jellegű (mert nem az volt) videójáték már kisiskolás koromban érkezett meg, amiben - nem meglepő módon - az autós játékok voltak a kedvenceim.
Majd ahogy kezdtem egyre gyakorlottabb lenni, egy idő után senki sem szeretett volna velem autóversenyezni, mivel (nagyképűség vagy sem, de) mindig legyőztem őket.
A számítógépekkel később, nagybátyáméknál ismerkedtem meg, ahol is Paint-ben rajzoltam F1-es autókat, motorokat, és játszottam a Windows 3.1-es operációs rendszer játékaival.
Családunkban először, mint számítógép, egy Commodore 64 jelent meg (elég későn, a 2000-es évekhez közeledve), majd nem sokkal később jött az első PC (monochrome, azaz fekete-fehér monitorral), amin rongyosra játszottam magam egy bizonyos Grand Prix 2 nevű játékkal, mely tulajdonképpen megágyazott a szimulátoros pályafutásomnak.